Piaci kör- és korkép - hangulatok II.

Körülöttünk gyerekek szaladgálnak, mezítláb. Ősz van, a lekvárárus hölgy mosolyogva mondja, hogy télen is így vannak itt, futkosnak, játszanak.
Neveletlenek, szabadok, kócosak – cikáznak a fejemben a jelzők. Gyerekek, állapodok meg magammal. Az egyik épp a stand alól bújik, ki, majdnem felborítva az előtte felállított portékákat.
Senki nem háborog. Csendben zajlik a piaci élet.

A gyomor örömeihez kolbászillat járul hozzá. Többen állnak türelmesen, várják, hogy leülhessenek a hosszú faasztalokhoz és elfogyasszák a papírtálcára helyezett étkeket. Kolbász, májas és véres hurka, finom káposzta, kovászos uborka. Vannak itt is ismerős arcok, bevált és szeretett programnak tűnik.

Lelassít, megnyugtat, elmélázásra, beszélgetésre buzdít.

Igen, a nyugalom szigete ez, állandóság a hétköznapok forgatagától távol, egy lelassító világ.
Nézem a családot, ahogy nevetgélnek, beszélgetnek, egymástól kóstolnak. Figyelek egy párt, szorosan összebújva szerelmesen élvezik az ételt és az ölelést. Egy férfit, aki egyedül eszi lassan, megfontoltan a kolbászt, saját szalvétába csomagolt kenyérrel. Aztán látom, ahogy lassan a távolba ballag, elidőzik egy kicsit a homoktövist kínáló árussal, almát vesz, vajon milyen terhek nyomják a vállát, hány emberért felel, mi kapcsolja ki?

A csodaszép narancssárga színű homoktövis lekváron megcsillan a nap sugara, a gyerekek átsuhannak előttem.
Mezítláb, kócosan.