Ajándék mélység

Színek és szintek

Érzékeléseink oly sokfélék, megkísérlem őket szavakba önteni.
Milyen szép ez a kifejezés is: szavakba önteni – mint amikor egy folyadék formává szilárdul.

Az életünk, mint egy festő palettája, száz meg száz színből áll és ebből a sokból néhány szín szomorúságot, kihívást, néhány pedig rengeteg boldog pillanatot, örömet, kacagást, boldog embereket mutat. Hiszen az élet egy festmény. Felhasználható hozzá minden szín, ami aztán majd árnyalható, hol vékonyabb, hol vastagabb ecsettel alakítható, amíg kiválasztódnak a kedvenc színek. Életfestményt festünk, színekkel,szavakkal, sőt zenével.

Minden olyan történet, ahol sötétebb színek kerültek a palettáról a képre, az idők folyamán átfesthető világosra, vidámra, derűsebbre vagy éppen meghagyható komornak, szomorúnak, reménytelennek. Amikor felhők gyűlnek, akkor meg lehet látni mögöttük a napot. Ettől még ott vannak a felhők, ott vannak a sötét színek. A kép alkotóelemei, hiszen az ÉLET részét képezik. Nem lehet elvárni az élettől, hogy kizárólag jót tartogasson. Sőt! Ezek a komorabb színek adják meg a kép mélységét. Azt a mélységet, amire az ember ránéz, ahogy egy emberi arcra és minden barázdában meglát egy sötét és egy mély időszakot.
Mégis ott a mosoly az arcon, mintha a felhők közül kinyúlt volna a Jó Isten keze és odafestette volna.

Gyógy-ír

Aki nem fest, eszköze a toll, mint gyógy-ír. Az írás sok fajtája lehet gyógyító, terápiás hatású. Ha megfigyeljük a körülöttünk lévő világot és megpróbáljuk leírni, újra visszakerülünk arra a helyre, amiről írtunk. Ha történeteket idézünk fel és leírjuk, később visszaolvasva utazhatunk az időben. Nem véletlen, hogy ahogy idősödnek az emberek, elkezdenek a múltjuk után kutatni és mindent leírni, amire csak emlékeznek. Szerencsére a családban többen is vállalkoztak erre, így egész sok gondolat megmaradt a 20. század magyar történelméről és a család személyes életéből. Ami persze mindig szubjektív és ez az igazán érdekes.

Sokszor történik meg, hogy van egy szubjektív valóságunk, ami nagyon eltérhet mások érzékelésétől. És pont ez a szép benne. Grecsó Krisztián mesélte, amikor írta az Apám üzent című könyvét, hogy amikor a rokonokat kérdezte, emlékek után kutatva, ugyanannak a történetnek számtalan verzióját mesélték el. Ez valahol megnyugtató is, mert így tulajdonképpen szinte bárhogy megírhatja, úgyis mindenki máshogy emlékszik. Ugyanakkor nagy felelősség is: a családtörténetben nehéz jót tenni és mindenkinek megfelelni. Nem nehéz, inkább lehetetlen. De nincs is rá szükség.

A naplóírás is egyfajta terápia. Ahogy Pilinszky vélte, az ember nem azért ír naplót, hogy valamit hátra hagyjon a világnak, hanem azért, hogy az éjszaka csendjében megszabaduljon önmagától. A naplóírás séta a lélekben, a belső világunk kertjeiben, dzsungelében. Úgy, ahogy átéltük, a mi szubjektív valóságunkban, világunkban. Ideális esetben segít a döntéshozatalban, tükröt mutat, „beszól”, visszaszól. Érdemes időről-időre elolvasni a saját magunknak tett jó tanácsokat, akár évekre visszamenőleg. Nagyon tanulságos!

Séta egy ihletett térben

Az élethosszig vagy széltig-mélységig tartó tanulás jegyében a feldolgozó módszerek egy új fajtájával ismerkedtem meg, a serpa vagy sétáló coaching csodálatosságával. Séta a városban, a természetben, szelíd odafordulás és értő figyelem jellemzi.  A séta pár órájában valami olyasmi történik, mint a naplóba merülésnél, csak az ember nincs egyedül. Megszabadul önmagától és átadja magát valakinek, egy másik embernek, egy védett térnek, aki értő figyelemmel hallgatja őt. Úgy tud kérdéseket feltenni, hogy olyan válaszok is megszületnek belül, amelyek önmagában a naplóírástól, egyedül gondolkodástól nem születnének meg. Ettől még zseniális dolog naplót írni és érdemes egy ilyen sétát önmagunknak is leírni.

Ha pedig leírom a sétát én is, aki kísérlek ebben, akkor részesei lehetünk rögtön két nézőpontnak, két „valóságnak”. Összehasonlítva a kettőt egy egészen új, más kép rajzolódik ki. Akárcsak a családi történetekben.

Hamarosan sétálok veled, ha szeretnéd, vagy ha más szeretné, akit ismersz. Ezt tudom neked adni: értő figyelmet mindazokra az érzésekre és pillanatnyi nehéz helyzetekre, kérdésekre, amelyek benned vannak. Nem azért, mert nekem van válaszaim, hanem azért, mert neked lesz vagy közelebb kerülsz hozzájuk. Mindenképpen könnyebbséget tapasztalsz. Mitől más, mitől különleges és mitől hat máshogy ez a serpa séta?
A környezet, a séta maga, mint mozgásforma, a tér és elemei, amivel találkozol, a házak, a fák, az illatok, az ég: több érzék találkozik, ettől lesz mélyebb. A kimondott, térbe helyezett szó, a hang, a látvány, aztán a leírt történet együtthatása hoz egy különleges „eredményt”.

Tegnap hallottam az élethosszig tartó tanulás helyett, illetve annak kiegészítéseként az életszéltében, mélységében való tanulás jelenségét. Amikor azokon vagy hasonló területeken mélyítjük el a tudást, amelyeken amúgy is tevékenykedünk. Az élet folyamatos tanulás, minden nap, perc, pillanat tanulsága tanít. Ha az ember kellően kíváncsi, meg is hallja az éppen aktuális tanítást.

A mostani hírlevelem egy ajándék, amelyben valódi fizikai jelenlétet adok ajándékba egy séta formájában. Ha szívesen megtudnál többet erről, a matekriszta05@gmail.com e-mail címen SÉTA tárggyal levélre válaszolva szívesen elmondom!

Az alábbi vers külön is szerepel a Vers menüpont alatt, a mai hírlevélben is helyet kapott. Talán éppen ilyen gondolatok mozognak benned vagy a környezetedben.

Magamon kívül-s-belül

Maradni magamban
Kell az idő egyedül.
Az idő, hogy tudjam,
mi hullámzik legbelül
Hol világít lényem,
Osztozzak a fényen?
Vagy legyen csak enyém
Ott egészen mélyen?

Áradjon ki a világba,
Hogy világítson hiába?
Vagy maradjon bent,
pislogjon, lángoljon,
s ha nem táplálják
egyszer kialudjon?

Jobb áramolni
Tüzet csiholni
vízet árasztni
madarat reptetni.

Jobb áramolni
Híreket vinni,
a fényben lenni
s nem a sötétben hinni.

De ehhez egy kicsit egyedül kell menni
Hallgatni a hangom, figyelni, fülelni
Messze nézni, látni, talán hegyre mászni
Mélyvízben úszni, zavarosban halászni.
De aztán vissza kell jönni,
Mindent odaadni,
Belsőm összes kincsét
bátran megosztani,
hogy meglássa a világ,
miért érdemes adni.