Szentháromság: hit, szorgalom, tehetség

Ó, nem a fociról szeretnék írni, mert csak annyira értek hozzá, amennyire nagymamám kíváncsi volt a Fradi meccsre, amikor elkísérte nagypapámat. Az akkori Nemzeti sport lehozta a képet, azt hiszem, kötélidegzetű asszonynak nevezte, mert miközben zajlott az akkor még valószínűleg tényleg nagyon izgalmas meccs (talán ötvenes évek), ő krimit olvasott.

Ez a kép viszont annyira szívmelengető.

Miért? Egyrészt az arckifejezések miatt: mindenki meleg szeretettel néz a másikra. Másrészt a befektetett munka miatt.
Hogy érdemes az álmainkért dolgozni, küzdeni, felvállalni átvirrasztott éjszakákat, hiányokat, kimaradni bulikból, és csak azt nézni, milyenné szeretnénk válni. És nem azt, hogy mindenki másnak mi sikerült és mi nem.
Nem ismerem őket, bár láttam azt a szeretetet és tiszteletet, ami Ronaldot szülővárosában övezi. Őszintén nem is érdekelt, mi lett a meccs végeredménye (ma reggel megnéztem és persze, hogy kicsit összeszorult a szívem… ).

És egy kicsit elszomorodok. Amikor azt látom, hogy nem tudunk örülni egymás sikereinek, buzdítani, engedni akár elbukni is, hagyni felállni, megdicsérni a próbálkozást. Ha nem a legjobb, „csak” megcsinálta, küzdött, megtette azt, ami neki a maximum, akkor annak örüljünk. Nem kell mindig a legjobbnak lenni, mert az pusztító. Magunkhoz képest viszont igen, mindig az akkori és pillanatnyi tudásnak megfelelően, se többet, se kevesebbet.
Segít a magunkba vetett hit, csak ez egy veszélyes terep, ha nincs mögötte az a tudás, hogy nem vagyunk egyedül.

Igen, van, hogy feladom. Csak ez a szó most már más értelmet nyert. Fel adom, neki. És akkor egyszer csak megnyílik a föld és szétnyílik a tenger, de tényleg. És ez nem csak egy fikció, még csak nem is krimi.