Belépünk az aranykapun

Amikor tizenhárom évvel ezelőtt beléptünk az „Aranykapun” és hazahoztunk egy kis arany gombócot, egyáltalán nem sejtettük, milyen minőségeket hoz majd ez a kiskutya az életünkbe. Van abban valami, hogy a léleknek vannak rejtett zugai, amelyeket csak bizonyos más kis lelkek tudnak megnyitni. Állatok, szőrösek, tollasok, páncélosak, csúszósak, a mi esetünkben a kutya nyert, puha pamacsos szőrével, pici mancsaival, tappancsai és nózija puhaságával, édes gömbölyűségével. Ott szuszogott ez a gombóc a hátsó ülésen és otthon volt. Ő már tudta, mi még nem. Ő már tudta, hogy ő lesz az otthon. És ezt a feladatát rendületlenül el is látta, jelen volt. Mint igazán senki más az eddigi életünkben. Ő volt az állandóság, a béke, a nyugalom szigete. Az Aranymedve. És mert ilyen meghatározó szerepet töltött be, megérdemli, hogy erről írásos bizonyíték szülessen. Így születtek az évek során a történetek, rövidebb-hosszabb írások, amelyek néha az ő hangján szólalnak meg, néha a gazdiékén, néha pedig egy külső szemlélő láttatja, mit is jelent kutyának lenni és kutyával élni. Aztán pedig kutya nélkül. Kutyátlanul élni kutya nehéz. A róla szóló történetek segítenek.