Amikor Belmondo mellett ülünk

A világlátás létszükséglet. Levegő. Még akkor is, amikor utazni kell, honvággyal küzdve. Ilyenkor felértékelődik az otthon, a haza iránti érzelem. 

Van, amikor sok év kimarad. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen a belső utazás is egyfajta utazás.
Mégis mellbevágó a térben utazás fájó hiánya. Amikor végre eljön a várva várt pillanat, az olyan, mint amikor a sivatagban a vándor hosszú ideig nem jut vízhez. Hirtelen ott a forrás, ő beleveti magát, és arcára, szemébe, testére fröcsköli a vizet, belefekszik, ugrál benne. Valami ilyesmi volt mindig, amikor több év után ismét tenger-, illetve óceánparton állhattam. Elfelejtettem, hogy cipőben vagyok és beszaladtam a vízbe. Ujjongva, mint egy kisgyerek.

Az utazás lelket gyönyörködtető dolog, mi több feladat. Mindegy hova és mindegy mennyi időre, csak kiszabadulni egy kicsit a hétköznapokból, a megszokott térből, a napirendből. Ez már önmagában pihentet. Ha jól utazunk, akkor az mindig egy belső utazás is.
Érkezhet válasz egy- egy régebben fennálló kérdésre, a teljesen más környezet hatására. Erre tényleg muszáj időt, energiát és pénzt szánni. Kevesebb kütyüt venni, olcsóbb autót, kevesebb ruhát, kozmetikumokat, cipőket, háztartási eszközöket. Nagyon sok olyan apró és nagyobb kiadás van, ami teljesen felesleges és ami utazásra költhető.
Megismerni egy másik kultúrát, más emberekkel, nyelvekkel, szokásokkal szembesülni fantasztikus és áldásos dolog.
Felismerni, milyen csodálatos, hogy itt élhetünk Európában. Vagy éppen rájönni arra, hogy élhetnénk akár máshol is, ha akarnánk.
Ha nyitott szívvel nézzük, bámuljuk, csodálkozunk rá a világ más tájaira, mindig találunk olyasmit, ami belül is megváltoztat.

Ha elindulunk, csodák történhetnek. 

Megtörténhet, hogy a kilencvenes évek Párizsában éppen Belmondo mellé ülünk a Café de Flore-ban, és egész sokáig nem is vesszük észre;

Folytatás következik…