Kényes dáma és izgága vadóc

Istenem, imádtam volna a század eleji Budapesten élni. Még állt a Tabán, kisvendéglők teltek meg esténként Óbudán. Krúdy túrós csuszát evett, kisebb nagyobb kávéházakban gyanútlanul ültek a legnagyobb írók, nem sejtve, hogy ez a tér hamarosan elvész. Akkor leginkább melegedtek, fűtetlen lakásaikból menekülve ide, és tőlük zengett a magyar irodalom a következő évtizedekben, évszázadban.
Az Andrássy úton a lovaskocsik mellett már autók gurultak, alattuk pedig Európa első földalattija.
Cégérek függtek a házak oldalán, még voltak több generáción át örökölt boltok, cégek. Üzletek sorakoztak a körúton, ahol napernyővel vonultak a nézelődök, gyönyörű cégtáblák hirdették a tulajdonos vagy a portéka nevét. Budapest ugyanolyan kedvelt nagyváros volt, mint Bécs, Párizs vagy Róma.

Romantikus múltba révedés, tudom. Mégis most annyira elkezdett fájni a szívem azért a Budapestért, amelyik lehetne olyan, mint Bécs, amit nem nyomorított meg a háború utáni négy évtized sok tekintetben kegyetlen, bezárult világa. Szerencsére sok tere, épülete megszépült. Gyönyörű a Millenáris park, a Városliget, a Várbazár, a Bazilika előtti tér, a Blaha Lujza tér és a Corvin áruház hatvanas évekbeli kabátjától megszabadított homlokzata, behálózza a fonódó villamos és a világ egyik legszebb villamosvonala, alatta pedig a még mindig kevés, de már eggyel több metróvonal, és még sok minden más.  

Számomra Budapest a legkedvesebb nagyváros szerte a világon. A szürke nyolcvanas években is az volt, a fényes nyugatról vágytam utána.
Egyszer kényes dáma elnyújtózva a Duna partján, máskor izgága vadóc kanyargó, telített pesti utcáival, nagyvonalú és méltóságteljes sugárútjaival, impozáns épületeinek pompájával, vagy rejtelmes termálforrásai, barlangjai jóleső kényeztetésével. Persze tudom, hogy van egy mély, szomorú, sok reményvesztett embert, helyet, szegénységet rejtő arca is.

Ám rengeteg kincset rejt, embereket, tereket, helyeket, kultúrát, történelmet, időt és végtelent.
Vigyázzunk rá, mert lelke és történelme van!