Egy csepp

megcsillan rajtuk a hajnali napfény,

s ha óvatosan megérinted,

kicsit megszeppenek és elengedve az ágat

huppannak az aszfaltra,

bár inkább maradnának,

hát hagyod,

számolgatod az ágak végén a sok pici cseppet,

mindegyik máshogy ragyog.

Ha közelről nézed, egy kis világ látszik benne,

egy kisebb és egy nagyobb.

Egy az ezernyi cseppben?

Csillognak a fák,

sok apró üveggyöngy öleli őket át,

száz és száz valóság, ezer és ezer világ,

tükrözik a hegyet,

legurulnak a völgybe,

patakba ugranak,

fűcsomóra cseppenve,

míg a nap fel nem szárítja,

a sok néma üveggyöngy

mintha harang volna,

egymást elringatva

hirdeti, milyen legyen a világ,

s dallamát nyújtja mindenkinek,

aki lát.