Jelenetek az olvasás világnapjára

Álltam a villamosmegállóban a Krisztina téren. Mellettem iskolatáskával a hátán egy 12 éves forma kissrác lehajtott fejjel. Csak perifériában néztem arra, gondoltam, telefont néz. Hát bizony tévedtem. Egy vaskos könyvet tartott a kezében és elmélyülten olvasott. Olyan boldog lettem rögvest, hogy igen, van még remény. Olyannyira magával ragadta az olvasmány, hogy szinte attól tartottam, elragadja a villamosmegállóból és száll majd, mint Harry Potter. Akár azt is olvashatta, nem láttam sajnos a könyv címét. Szerencsére biztonságban felszállt a villamosra, rendületlenül lapozva a könyvet.

a kép ugyan nem saját, de valami hasonlót láttam a minap a Károlyi kertben. Egy nyolcvan év körüli néni két széket egymáshoz tolt, sokáig ügyködött, hogy kényelmes legyen. Leült és elkezdett olvasni. A szája ritmusosan mozgott, ahogy követte a sorokat, mosolygott, törölgette a könnyeit, ott volt a könyv lapjain. Éppen a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán.

Rejtő Jenőt olvasni mindenhol életmentő. Nekem írországi élményem nagyon régről, amikor egy rettentően unalmas és érdektelen társasággal néztük meg a gyönyörű ír vidéket. Esténként Rejtő vidított fel Gorcsev Iván kalandjaival. Furcsa módon, ha kezembe veszem manapság újra az óceánjárón elnyert Nobel díjról mindig egy Inishbofin nevű ír sziget jut eszembe.

Nemrég kilencvenkétéves apukámnak vittem egy könyvet az Aranycsapatról. Máskor kicsit beszélgetünk, vagy tv-t néz, de leginkább szunyókál, már nem lát nagyon jól. Ahogy meglátta a könyvet, kihúzta magát és olvasni kezdett. Csak akkor mozdult, amikor lapozni kellett. Két órával később felnézett és azt mondta, „jaj minek hoztál egy ilyen könyvet, amit nem tudok letenni.” És nem tette le, csak átült egy másik fotelbe, közelebb a fényhez.

Többször történt meg velem, hogy továbbmentem a villamossal, mert ott felejtettem magam a könyv lapjain. Ilyenkor nagyon nehéz visszajönni a valóságba.

„Today a reader, tomorrow a leader” (ma olvasó, holnap vezető) él a mondás a húszas évek óta, és alighanem van benne igazság.

Bizony kihívás elengedni egy könyvet. Nyári olvasási élményem két vaskos könyv volt. Kicsit könnyedebb nyári olvasmánynak gondoltam. Bevallom, szinte soha nem állok neki ilyesminek, de nagyon megragadott mindkét könyv témája. Az egyik Valerie Perrin: „Colette” című könyve, amit végigizgultam. A másik egy szomorú, mégis életigenlő könyv, Mélissa de Costa: „Az ég minden kékje”, ami ugyan szerintem indokolatlanul hosszú, mégis érdemes végigolvasni. Az olvasó egy kicsit benne marad egyik vagy másik világában. Aztán könyvhonvágya lesz.

Olvasni jó. Van olyan, amikor pont azért jó, mert nem kell a valóságban lenni. Máskor meg pont azért, mert fejbe kólint a valóságával. Aki olvas, egész biztos soha nincs egyedül.

Egyetértek Szabó Magdával:

” ..szerintem könyv nélkül nem létezik igazi otthon.”

(Otthon, Földes Anna interjúja Szabó Magdával)