Az aranyfonál

Valahol ott az aranyfonál,
láthatatlan még, beleakad egy-egy gyökérbe a föld alatt,
és akkor a szív megszakad, majd elillan egy pillanat,
aztán újra meglátod, ahogy a fűben a zöld között,
megcsillan rajta a nap fénye,
mi izzó sárgába öltözött.
A virág szárán tekeredik az aranyfonál,
békésen ringatózik a szélben
felreppen egy pillangó,
szárnyát kiterjeszti szépen
és örömét leli az égi zenében,
madarak énekében, s reptében másik virágot keres,
szárnyairól hull alá az aranyló pára,
és mikor alászáll s megpihen,
szárnya rebben egyet, békésen szunnyad,
ihletet gyűjt, várja a holnap.

S ott a homokban, ott az aranyfonál,
az élet irányát szabja, láthatatlan,
hol oázisba, hol sivatagba, de vezet, utat mutat,
veled sír és veled mulat.
És akkor, amikor készen állsz, megmutatja magát,
irányba helyez, és nem is kérdezed,
kétség sem fér hozzá, hogy mi a helyes,
aranyfonalak összeérnek, köttetnek, a szélben lebegnek,
megpihennek, kémlelik az eget.
Várj, és majd érzed, a pillanat mikor jön el,
mikor kopogtat a jel, mikor talál meg a vétlen véletlen,
mert megtalál, s az aranyfonál behálózza lelkedet,
mikor a pillangókat repteted.