Mérföldkövek

Április vége, május eleje mindig a ballagás és érettségi időszaka. Sok családot érint ez a különleges mérföldkő, amikor a diákok elbúcsúznak az iskolától. Egy védett tértől és élettől, ahonnan kilépnek valahova, ahol már önálló döntések és helytállások is várnak rájuk. Már szavaztak is, egyrészt országosan, másrészt arról, merre vezet tovább a saját útjuk. Letették a voksukat valamilyen irányba, felvételiztek, munka után néztek, külföldi lehetőségeket kutattak. A múlt heti élményem óta cseng a fülemben a „Mit csináljunk most?” kérdés a Letargia színdarabból. Sokan bizonyára így érzik. Bár nekik talán nem olyan félelmetes hely a felnőtt világ, mint amilyennek én ennyi idősen éreztem.

Vitakultúra

1988-ban, amikor Németországban jártam gimnáziumba, az egyik német órán a vitakultúrát tanultuk. A rémület kerített hatalmába, mit tudtam én, mi az a vita, a nyelv- és egyéb tudásom messze elmaradt attól, hogy vitázhassak. Még rémisztőbb volt a téma: izraeli konfliktus. Mindez annak tudatában, hogy az osztályban volt egy palesztin lány is.

Már nem emlékszem, hogy milyen mondatok, érvek hangzottak el, heves szívdobogással ültem ott, remélve, hogy nem kell megszólalnom. Emlékszem a palesztin lány arcára, mimikájára, amellyel azt szerette volna érzékeltetni, hogy az éremnek minimum két oldala van. Az egész beszélgetés azonban úgy zajlott le, hogy nem folyt vér, nem volt kiabálás, volt viszont őszinte érdeklődés , tájékozódás és egyenlő erőviszonyok iránti vágy. Az osztályban rajtam kívül volt két román, egy japán srác, egy francia és egy palesztin lány. Engem Ost-Block dobozba tettek, talán meg tudtak különböztetni a román fiúktól, de nem biztos, mivel Budapest és Bukarest mindig okozott némi fejtörést . Az izraeli konfliktusban, és más világpolitikai színtéren zajló eseményben lényegesen tájékozottabbak voltak, mint az európai fővárosokban. Én önérzetes magyarként rendre éreztettem, hogy Budapest a világ közepe, és akit csak tudtam, elhívtam látogatóba. Akkor is, most is így érzek és nem volt ez máshogy az utóbbi évtizedekben sem.

 

Az elmúlt hétvégén ritkán tapasztalt fizikai reakció mutatta meg, hogy mennyi esetben jelez a test, a lélek mélye és milyen sokszor nem vesszük őt figyelembe. Ezúttal azonban tudtam, miért jelez a testem ilyen heves szívdobogással: meg kell szólalnom. Fel kell vállalnom a meglátásaimat, az álláspontomat, a véleménykülönbséget, nem rejtőzködhetek tovább.

Az én szívdobogásom mindkét esetben éppen abból származik, hogy nem tanultam meg kulturáltan, érvekkel alátámasztva, érzelmektől nagyjából mentesen megszólalni, vitázni. Ezért inkább addig maradtam háttérben, csendben a véleményemmel, amíg már nem volt más lehetőségem. Inkább éreztem, mint biztosan tudtam, mi a jó irány, mit lenne érdemes mondani. Amire viszont mindig törekedtem, hogy innen is, onnan is meghallgassak véleményeket, utánaolvassak, tájékozódjak. Több forrásból.

A hétvégi teljesítményem igazi mérföldkő volt, hosszú évtizedek lezáró íve. Nekem szinte egy érettségivel felért: megérett bennem önmagam, még ha ez nyelvileg elég furcsán hangzik is. A kis MAG ott legbelül most elindult a fény felé. 

Éretten

Itt vagyunk az igazi országos érettségi előtt. Igazán izgalmas pár nap következik, ballagással, rettenetesen hosszú vizsgákkal. Bár elhinnék nekem az érettségizők, hogy ez egy mérföldkő ugyan, mégis: „csak” egy kő. Van, aki könnyedén arrébb rúgja, van, aki „kőre lép”, de most mindenkinek felelni kell. Az élet első nagy kérdésére. És tudom, hogy a vizsga egy dolog, mert felkészültek, tanultak, négy év alatt biztosan meg is maradt egy csomó minden a fejekben. Biztosan több, mint hiszik.

A nagy megmérettetés ebben az egészben az utána következő ÉLET. Bár elhinnék nekem, hogy minden bennük van, hogy ha van hitük, akkor mindenre képesek. Bár elhinnék nekem, hogy ezt kívülről senki nem tudja felülírni! Ahogy jönnek majd a mérföldkövek, egyre jobban fogják tudni, melyikre lépjenek rá, melyikre álljanak fel, és melyiket rúgják egyszerűen és gyorsan arrébb.

És melyikkel építsenek alapot. Minden egyes kőnek helye van, annak is, amit nem vesznek észre, és később újra előkerül és annak is, amit nem vesznek észre és átesnek rajta. Erős alapokkal pedig fújhat a szél, de csak a szabadság szele. A döntés szabadságáé, hogy a kereszteződésnél melyik utat válasszák. (Megsúgom, szerintem melyiket: mindig a szeretetét és a bizalomét! – de persze „nem tudhatom”, kinek melyik tájék mit jelent). A „messzeringó gyerekkor” mindig ott lesz az ölekben, és biztosan olyan öl is, amelyben bármikor el lehet bújni, meg lehet pihenni!

Elmúlik, írta egyszer ezt a szót egy nagyon bölcs tanárnő egy kőre és nyújtotta át a gyerekeknek. Elmúlik. Nagyon gyorsan. Az utóbbi egy évben sok megrendítő esemény emlékeztetett minket privát életünkben is erre a tényre. Hogy az életnek egyszer csak nagyon hirtelen vége lehet.

Éppen ezért mindenre nagyítóval nézek, mindent hangosan figyelek meg, igen, sokszor ki is mondom, mit látok. Mert azt akarom, hogy megjegyezzem.

Az érettségizőknek is legszívesebben kiabálnám hangosan, hogy ne féljetek, éljetek, reméljetek, szeressetek.  Legyenek céljaitok, igen, de azt is tudjátok, hogy mindig lehet változtatni rajtuk, okkal persze, de lehet. Hogy kinek miben rejlik a tehetsége, kiderülhet később is. A kitartás és az álmok pedig csodákra képesek.

A saját németországi érettségi élményem meghatározó volt, másik ország, más kultúra, ugyanolyan vizsgák, ugyanolyan drukk, ugyanolyan követelmény. Igazán emlékezetes mégis a mi tavalyi érettségi élményünk, amit egész biztos nem felejtek el. Miközben érettségire készültünk, Bodza kutyus lábát kötöztük, lányom pedig érettségire és felvételire készült. Miközben rajzolta a portfólióját, én beszéltem neki a tételekről (már amiről volt bármi fogalmam). A hidegháború volt éppen terítéken, ehhez van saját tapasztalatom is. Beszélgetünk a tételről, a rendszerek változásáról, azokról az időkről, amikor nem volt természetes a szabadság. Szovjetunió, kommunizmus, a berlini fal leomlása, Kuba, Kína, nekik a távoli történelem homályába vesző valami, ami nekünk „öregeknek” átélt, kézzel fogható valóság. Megtanulják az érettségire nagyon tisztességesen, de egész biztos nem tudják felfogni a ma magától értetődő szabadság jelentőségét. Beszélgetünk erről is, és akkor a hidegháború kifejezései között egyszer csak elhangzik a mondat, ami megváltoztat mindent. „Kubában a diktátor, Frida Kahlo…..összefogott Hruscsovval és rakétákat telepítettek a szigetországban” … percekig nem tudok megszólalni, mert nem akarom kinevetni, de aztán mindkettőnkből kitör a nevetés. Végérvényesen kiderül, hogy én imádhatom a történelmet, mesélhetek lelkesen, elvarázsolhatom érdekes történetekkel. A művészet mindig utat talál magának – mindenhol, minden körülmények között.

Bármi is lesz most velünk, a világgal, a környezetünkkel, a vitakulturánkkal, bármikor változtathatunk az életünkkön, átléphetünk egy másik kőre, vagy félhetünk a jövőtől. Mégis inkább vidáman érdemes élni.

Frida Kahlo üzenete örök: „Semmi sem abszolút. Minden változik, minden mozog, minden forgásban van, minden elszáll és eltűnik.” De legalábbis elmúlik.

Végül egy vers minden érettségizőhöz:

Kis magocskákat szórsz,
nem tudod merre járnak
meleg talajt hol találnak,
s ha megfogannak,
integetnek a napnak,
hajladoznak a szélben
az apró, gyenge sarjak
alszanak a hófödte télben.
Tavasszal újra útra kelnek
fagyott lelkekbe életet lehelnek.
Te nem tehetsz mást,
puhán és messze kell szórnod,
az élet-játékban neked ez a dolgod.