Időutazás pirosban

Az 56-os villamoson utazom. Szemben velem egy szebbkorú, gyönyörű hölgy foglal helyet. Felpillantok a könyvből, mert jelenség. Piros táska, piros cipő, szürke pamut ruha, piros kabátka, napszemüveg, smink, piros rúzs, piros bevásárló táska, olyan szatyor fajtából, de ez a szó most nem fedi a valóságot, mert még az is valahogy elegáns.

Délután három óra van. Ez a sok piros egy cseppet sem tolakodó, zavaró vagy harsány. Nem. Egyszerűen ízléses, gondosan válogatott összhang a világosszürke ruhával. Olvasok, így nem tűnik fel rögtön, ahogy a hölgy a táskáival küzd. Egyensúlyozva az ülésen hanyatlik a szatyor balra, a szép piros bőr táska csúszik lefelé.

Ekkor kedvesen hozzám szól, tudnék-e neki segíteni. „Kifolyt az ásványvíz, ki szeretném menekíteni a papírokat a szatyorból” – mondja szabadkozva. „Tudja, otthon kinyitottam, mert nem olyan jó a jobb kezem és útközben nem tudtam volna, de úgy látszik, nem jól csavartam vissza.” Persze segítek, tartom a szatyrot, ő közben mondja, hogy az unokájáért megy az iskolába, az anyukája kérte meg, mert ő dolgozik és a kislány balettre jár. „Nem olyan hajlékony szegényke, de annyira szereti, felveheti a tüll szoknyát” – mondja huncut mosollyal és végtelen szeretettel, szoknyás mozdulatot is tesz hozzá.

Kicsit zavarban van, ahogy az ölébe pakolja a táska tartalmát, én meg szerencsétlenkedek a saját könyvemmel és a táskámmal. A bueno, a szívószálas itóka és egyéb finomságok közül előkerül a papír is. Önkéntelenül ránézek, Beethoven Budán programfüzet.
Felcsillan a szemem, „mostanában lesznek a koncertek?” – kérdezem és rásandítok a dátumra. „Igen, épp most vettem jegyet a MáraiKultban, nagyon szeretem ezt a fesztivált” – mondja lelkesen és hosszan elkezdi sorolni, melyik koncert miért jó, oda a fortepiano miatt megy, az éneket annyira nem szereti, de a hangszer és a zenész fantasztikusak.

„Én is szeretem a MáraiKult rendezvényeit”, vallom be örömmel, igen, a Márai centenárium miatt nagyon sok a program, a kiállítás. Egyetértünk abban, hogy Hirtling István előadásai fantasztikusak, elmesélem, hogy rendszeresen jártam és járok, amikor csak tehetem, szeretem Márait, a Várkert bazárban is többször megfordulok. Igen, oda ő is jár Juhász Anna beszélgetéseire (épp most kedden voltam a Shakespeare előadáson – micsoda véletlen).

A legjobban Saly Noémit szereti, olyan nagy tudással és mélységgel tud egy-egy témáról mesélni, hogy az ember órákig hallgatná. Szereti a kulturális programokat, a facebookon szokta nézni, de mostanában már annyira nem facebookozik, inkább csak a híreket nézi. „Jókat vitatkozunk a barátnőimmel, de nem veszekszünk, csak diskurálunk, aztán megállapítjuk, te is hülye, én is hülye, maradunk jó barátok.”

Néhány megálló és nem csak a villamoson utaztam, hanem az időben is. Összesűrűsödött az idő és lejátszódott előttem sok évtized. Amikor még nem volt fonódó és én ott ültem Saly Noémi lakásán, néztem ki az ablakon és értettem, amikor azt mondja, bármi történjék is, ha hazajön és kinéz a Duna partra, megnyugszik. Máraival is sokat utaztam, ahogy Beethoven bonni szülőháza és a kismartoni kastély is kedves helyek nekem. Ahogy így eltűnődök, még beszűrődik a mondat: „A Kismartoni misére nem megyek a Mátyás templomba, mert vasárnap jönnek a gyerekek ebédre” – ezt már felállva mondja, majd elindul, hogy leszálljon.

A szürke ruhán néhány folt mutatja az ásványvizes palackkal történt eseményt. Még mosolyogva visszanéz, „na, foltos ruhában megyek a kislányért, ajajj, a gyerekek nagyon kritikusak, jól megnézik, hogy néz ki a szülő vagy nagyszülő. Nem baj, megszárad.” Kecses, megfontolt léptekkel elindul. Mint aki maga is táncolt fiatalabb korában. Bizonyára így is volt. Elfelejtettem leszállni, de megérte.

Ezért szeretek villamosozni, mert mindig történik valami.