Követés

Amikor a külső világot és magunkat is nehéz követni, akkor is van választásunk: szeretni a bizonytalanságunkat vagy a bizonytalanságot.
Micsoda ötlet! Ezt a javaslatot kaptam nemrég egy olyan nagytudású embertől, aki szinte csak bizonytalanságot lát és mint egy Fels in der Brandung áll rendületlenül, tartva az úszó, lebegő, remegő, célt tévesztett lelkeket.

Azt hiszem, engem is kihívás követni.  Ha rátennének az agytekervényeimre egy gps-t, feltételezem, hogy kiakadna. Hiszen a hiedelemmel ellentétben a gps egy gép. Nem gondolkodik, hiába vitatkozunk vele, hogy most miért arra visz, mikor tegnap még teljesen másfelé mentünk és miért állunk a dugóban, amikor mégiscsak azért gps, hogy megmondja, elárulja, megsúgja, hol nincs forgalom. Nem, nem súgja meg. Gép. A gép nem tud súgni. És neve sincs. Mert gép. Mégis sokszor követjük ész és gondolkodás nélkül.

És tesszük ezt emberekkel, ítéletekkel, eszmékkel anélkül, hogy biztosan tudnánk, miben sántikálnak.

Visszatérve a követéshez, mint jelenséghez. Furcsa dolog ez, amikor valaki azt mondja, ennyien meg ennyien követik.

Mit jelent a követés?

Jó esetben azért követem, mert tetszik, amit csinál. Mi lehet még?

• Megyek valaki után, mert feltételezem, hogy arra megy, amerre én.
• Fogalmam nincs, merre megyek, ezért követem.
• Fogalmam nincs, merre menjek, ezért követem (a kettő nem ugyanaz),
• Tetszik.
• Menő.
• Nyomozok utána, azért követem.

No, engem vajon miért követne bárki is? Egyrészt, nem tudom, más merre megy, de egész biztos nem arra, amerre én, mert ott még nincs út, ezért még én sem tudom, merre megyek. Ha tehát  egyikünk sem tudja, merre megy, akkor már ketten vagyunk. Tetszés esetén érdemes személyesen jelezni. Ha nyomozás, kémkedés a követés oka, akkor pedig rendőrt hívni. Persze ez csak vicc. Nálam biztos nincs mit nyomozni, tényleg. Sehol egy bűntény, sehol egy elásott hulla, netán pár csontváz a szekrényben, meg néhány be nem fizetett számla, meg lekapcsolt internet (előbbi miatt) előfordul, ja és néhány gyorshajtás.
Mindenhogyan úton vagyok, sok irányba, sokféle közlekedési eszközzel, úton a szó legtöbb értelmében és módján. Eközben pedig törekszem vagy igyekszem – nem is tudom, melyik a jobb szó – nem ész nélkül követni bárkit is. Ezért minden pillanatban szeretem a bizonytalanságomat. (Na jó, egyelőre csak kicsit édesgetem magamhoz). Aki ezután még követni tud, annak nagyon szépen köszönöm!

Mi történik, amikor kritika nélkül megy a követés?

Hétvégén láttuk egy bérlet keretén belül a Letargia című darabot a Vígszínházban. Büchner Leonce és Lénája mai köntösbe bújtatva, korrajz. Voltak benne erős képek, remek színészi alakítások, nagyon jó mondatok, túlzások, kiszólások, a tiktok, messenger, okos telefonon felnőtt generáció sarkos, de sajnos nagyon igaz megjelenítése. Nem mondom, hogy feltétlenül meg kell nézni, nem kell. Mert nap mint nap átélünk valami hasonlót. „Lefotóztátok, mert ha nem tettétek, nem is történt meg”, hangzik az iskolapszichológus mondata, ami persze irónikus, mégis véresen komoly.
A valóság egy része az online világban zajlik és gyanítom, nem feltétlenül tudják néhányan, hogy valójában mi történik körülöttük, bennük. A legnagyobb baj pedig az, hogy ami ott megjelenik, azt sokan elhiszik. Vannak követőik, több tízezren lájkolnak tiktok videókat, bárki, bárkiről, bármit, bármikor állíthat és ez egészen addig igaz lesz, amíg a másik nem teszi fel valahol az ellenkezőjét. Kit érdemes követni? Bárkit, ha egy kicsit utánanéztünk, ki ő, honnan jött, mi volt az eddigi tevékenysége, igen, kicsit „nyomozunk” utána. Van erre egy jópofa német szó, recherchieren. Időigényes ugyan, de ad egy kis tájékozottságot! Nemrégiben Amerikában végeztek egy kutatást 15 éves korú lányok körében. A kérdés az volt, hogy örülnének-e, ha fiúk ismerkedés céljából megszólítanák őket személyesen. 91% azt mondta, hogy igen. 10 évvel ezelőtt ez a szám még 20% volt. Ez is elgondolkodtató! Én mindenesetre szintén örülnék, mert ezt tartom a dolgok talán még normális menetének.

Visszatérve a követéshez: nekem is lettek követőim az online térben. Nagyon vicces világ ez. Eddig a követőről mondjuk Forest Gump jutott eszembe, ahogy fut a kietlen országúton és sok százan követik. Aztán egyszer csak megáll, körbenéz és azt mondja, megunta, nem fut tovább. Hát bevallom, nekem is volt ilyen érzésem. Megállok, hagyom ezt az online világot és kivonulok a mezőre virágot szedni. De hát én szeretek írni, úgyhogy nem fújok visszavonulót, csak elgondolkodtam ezen a követésen. Egyáltalán kit, mit érdemes követni? Mit jelent nekünk boomereknek és mit jelent a nálunk fiatalabb generációknak? Hát mindkettőnknek számít, csak máshogy.

A fent említett darab végén a frissen érettségizettek tanácstalanul néznek körül, és többször felteszik a kérdést: most mit csináljunk? Létezik egy virtuális és egy való világ, amelyek egyre kevésbé fedik egymást illetve csak némi közük van egymáshoz. Hogy ki melyikben él, mit tart igaznak, egyre átláthatatlanabb. Különösen aktuális ez most, amikor közéleti, minket súlyosan érintő ügyekben bárki, bárhol, bármikor, bármit állíthat és mire kiderül a nagyjából objektív igazság, addigra valaki már sérült.

Ha nehéz is volt követni, remélem, ad egy kis elgondolkodni valót.

Sokan vagyunk úton: gyalog, biciklivel, hegyen-völgyön, városban, vidéken. Érdemes élőben „ütközni”. Köszönöm, ha követtek így vagy úgy. Gyertek biciklivel is utánam, a kosaram néha üres, meg néha az egyensúly sincs meg, de igyekszem.
Ha mást nem, bekapcsolom a gps-t és megkérem, tervezzen újra.