A szökés

Bodza:

Keresem a szagokat, de nem találom. Pedig jó bulinak indult, de most már haza akarok menni. Elfáradtam.

Ó, az a kert! Ott aztán el lehet bújni. Nagyon izgalmas volt felfedezni. Van egy kapu a kert aljában, ahonnan szuperül ki lehet szökni és a ház mögött van a patak. Imádom a vizet, el is döntöttem, hogy kipróbálom. Mire észreveszik, már vissza is jövök.
Aztán tegnap pont, amikor ki akartam menni, hallottam, hogy szólítanak:„Bodzaaaaa” – pont oda kellett szaladnom és rettentő boldogan csóválni a farkam. De nekik szívesen csóválom, jófejek. „Gyere, megyünk sétálni!”, juhuu, még több izgalmas szag és illat és mező. Imádok sétálni, úgyhogy már hoztam is a pórázt és indultunk.
Aztán később, amikor visszaértünk és mindenki bement a házba, gondoltam, megnézem még azt a patakot.  Kiszöktem. Amúgy nem először, mert már kétszer visszavittek. Egyszer csak a falu végéig jutottam, ott a gazdi barátnőjének a férje szedett össze és tett be az autójába. Hű, de bosszantott. De nem haraptam meg, a gazdi miatt. Tegnap viszont elindultam körülnézni. Kerestem azt a nagy vizet, ahova el szoktak vinni, de nem találtam. Egy icipici patakocska folydogált az út közelében, oda azért belefutottam, ott láttam amúgy futókat is, utánuk is futottam. Nem igazán örültek nekem. De az a nagy mező, hű, ott lehet igazán jókat szaladgálni.

Aztán már elfáradtam és úgy gondoltam, haza kellene menni. Kerestem a szagokat, egy darabig meg is volt, de aztán eltűnt. Fura helyeken jártam és már sötét volt. Hát nem egészen így gondoltam, éhes voltam, hűvös volt… De azért mentem tovább, hátha egyszer csak megérzek valamit. Hiába. Pedig nagyon ismerős helyen voltam, itt már sétáltunk, közel van az a jópofa erdő a mohával, amit a gazdi meseerdőnek hív.
Lefeküdtem egy bokor alá és arra ébredtem, hogy az orromra süt a nap. Melegen szerencsére, mert egy kicsit fáztam. De most hogyan tovább? Egy árva lélek nem jár erre, pedig itt ülök már egy ideje. Sétálgatok kicsit az utcákon, hátha valaki meglát. Már nagyon szeretnék hazamenni.
Ó… ismerős autó, …igen, ó igen, a gazdi – „Bodza, Bodza” kiabálja már messziről és fut ide hozzám és ölel, simogat, idebújik, pedig jó koszos vagyok. Jaj, de örülök és jaj de jó, hogy hazamehetek. Beszállok vagy inkább bevánszorgok az autóba, ismerős illatok, puha melegség. Otthon még iszom egy kis vizet, aztán a szőnyegemre rogyok és alszom. Többet biztos nem megyek egyedül sehova!

Gazdi:

Ha kiengedem, szinte azonnal kopog. Ha bent van, ki akar menni. Ha pocsolyát lát, belefekszik és cseppet sem zavarja, hogy éppen a kutyakozmetikában kapott új frizurát. Rém idegesítő. Megint szedegetem a bugyimról a kutyaszőröket. Meg a reggelimből. Ő persze néz, azokkal a goldi-szemekkel, amiben olyan erő van, ami minden mérget elpárologtat. A bűzt mondjuk nem, ami az éppen aktuális kakiba fetrengésből árad. De na, nehéz sokáig haragudni rá. Vannak ilyen bosszantóbb napok.

Aztán történik valami. Este nem kopog. Az előbb még ott molyolt a meggyfa alatt és szedte a meggyet. Ez jó szokása, hogy felugorva leszedi az alsó ágakról a meggyet. De most nem jön. Szaladgálok körbe. Sehol nincs. A gyerekek is észreveszik, körbeszaladunk a környező utcákban. Sehol. A patakban sincs a kert végében. Telnek az órák, autóval keressük, felírjuk a levelezőlistára, ha valaki látja, fogja meg és hívjon. Besötétedik. Bodza sehol. Még elemlámpával mászkálunk, ki erre, ki arra, de semmi. Egész éjjel nem alszunk, drága kutyabarát ismerőseink, családtagjaink a facebookon hirdetik, találgatják, milyen messze juthatott. Reggel elindulok a faluban autóval. Kanyargok céltalanul egyik utcából a másikba. És akkor meglátom. Elcsigázva botorkál felfelé az utcán, ahol követ szoktam neki dobálni és ő szalad utána önfeledten. Bodza utca. Hát hol máshol. Kiszállok a kocsiból és szaladok hozzá, észrevesz, szinte el sem hiszi, odabújik, piszkos, büdös, vizes, orrát a pulóverembe fúrja, fújtat, zihál, örül. Beteszem a kocsiba, otthon a kis szőnyegén estig összegömbölyödve boldogan alszik. Soha többet nem szökik el. Másnap a Bodza utcán önfeledten fut a kő után.