Domborzati viszonyok és a jelenlét

Szurdok, hasadék, barlang, hegy, völgy, domb, lankák, meredély …

Koszosan-sárosan ballagtunk hazafelé széltében az úton, mert akkor, általános iskola nyolcadik osztályában, még nem volt annyi rengeteg autó. Ekkor még nem sejtettem, milyen hegyi élményeim lesznek az elkövetkező évtizedekben. Csak örültem, hogy túléltem azt a napot. Akkor még nagyon tudtam a jelenben lenni. Itt most lenne egy mosoly emoji. Egy barlangász osztálytársnak köszönhetően bejutottunk a Pálvölgyi barlang azon részébe is, ahova látogatók nem mehetnek.

Szűkség

Akkor volt életemben másodszor halálfélelmem. Először a Balatonon az éjszaka közepén, amikor titokban elmentünk gyerekkori barátokkal hajózni anélkül, hogy a szülők tudtak volna róla. A vihar hirtelen jött és akkora volt, hogy keresztben a kajütben állni lehetett. Fekve. Megúsztuk, szerencsére rutinos hajóssal volt dolgunk.
A második halálfélelem ott a barlangban tört rám. Egy olyan szűk járaton kellett átkúszni, hogy éppen hogy befértünk. Amikor az előttem lévő eltűnt a lyukban, heves szívdobogás jelezte, hogy ez lesz az utolsó barlangi kalandom. A szűk járatban csak előre lehetett menni, nem volt más választás. Alig vártam, hogy kiérjünk.

A születés élményünk is ilyen, nincs más irány, csak előre. Aztán az élet megajándékoz minket még további ilyen szűk járatokkal, amikben visszafordulni nem lehet, még akkor sem, ha halálfélelmünk van.

Magasság

A magas hegyekkel sem vagyok másképp. Félek vagy inkább tartok tőlük. Kicsit úgy vagyok, mint Petőfi, “zordon Kárpátok vadregényes tája, csodállak, ámde nem szeretlek”. Bár nem az Alföld nyugtat meg, hanem a lankás magyarországi hegyek. Az Alpok szerelmeseinek ezek persze maximum dombok, sértő őket hegynek nevezni. Tapasztaltam, milyen kedves sajnálattal veszi tudomásul egy bajoroszági havas magaslatokhoz szokott német, hogy nekünk mit jelent egy hegy, mert életem egy részét Münchenben töltöttem, körülvéve gyönyörű havas hegyekkel. Felmentem egyikre-másikra, de megmaradt a lankák szeretete.

Igazi hegyi kalandom volt aztán kilencvenes években a Fogarasi havasokban, ahol több mint hatvan kilométert gyalogoltunk hátizsákkal a hátunkon. Szó szerint felemelő élmény volt. Először a túl nehéz hátizsákot kellett felemelni. Ki is derült, hogy az ember nem visz az erdélyi gyalogtúrára üveges lekvárt. Ezt kellett először megenni, hogy kevesebb legyen a súly. A másik probléma a tériszony volt. Két-bakancsnyi ösvényen sétálni a 20 kilós hátizsákkal, balra a mélység, jobbra a sziklafal, utólag elmesélve menő élmény. Ott helyben inkább vakmerő. Szerencsére itt is tapasztalt túravezetőkkel volt dolgunk, jól viselték a hisztit a köteles felhúzásnál, vagy a patakon átgázolásnál. Amit muszáj volt, mert nem volt híd. Ez volt szinte az egyetlen alkalom, amikor örültem a pálinkának, amit egy vizes üvegben nyújtott át egy helyi túrázó a patak túloldalán. Sátorban aludni és éjjel hallgatni a csörömpölést és drukkolni, hogy róka vagy farkas nyalja ki az esti pörköltet a lábosból és ne a medve kukucskájon be a sátor ablakán, igazán romantikus dolog. Mégis életem egyik legnagyobb élménye volt ez a túra, ki nem hagytam volna. Igazi jelenben való létezés.

Igazság

Igazán szerencsésnek gondolom, hogy a budai lankák között nőttem fel. A Várhegy, a János hegyi kilátó, a Hármashatár hegy olyan szépen körülöleli Budapestet, hogy öröm felfedezni minden szegletét. A Pilis pedig azt hiszem a világ egyik csodája. Teljesen hihető, hogy itt van a föld szívcsakrája, szerintem ezt még a kevésbé spirilelkűek is átérzik.

Manapság megtehetem, hogy kisétálok a kapun és felmegyek „A” hegyre. Sokat adott ez a hegy anélkül, hogy tudott volna róla. Ő jó gondolatolvasó is. Kicsalogatja a megfáradt ember fejéből a mélyen megbújó elképzeléseket. A messzeségbe nézni pedig kiürít sok mindent, amire nincs szükség. A lankás dombok, de nyugodtan nevezzük őket hegynek, bárhol az országban elbűvölő látványt nyújtanak. Nemrégiben fedeztem fel, micsoda hullámokban rakódik a Balaton északi partjára a Bakony domborulatainak változatossága. El sem tudtam képzelni, hogy van ott ennyiféle magasság és mélység, domb, völgy, domborulat, hegygerinc. Az északi parti Koloska völgy közelében töltöttem sok nyarat, de pár éve felfedeztem a déli part egyes részeit, ahonnan az északi part látványa teljesen magával ragadott. A hegy domborulatai kisimítják a gondolatokat, tisztul az elme, szárnyal a lélek. És a természet sosem hazudik.