Üzenet az ötveneseknek

ízlelgetem a számokat ötven felett. Mit sugall, mit mond, mit suttog itt nekem, mit üzen, mit ígér, miért ilyen? Évnek tán sok, megélt életnek is. Kinek így, kinek úgy, nekem soknak tűnik ez a megélt élet.

Sok helyütt sugallják, hogy itt már megnyugvás van, lecsendesedés, megérkezés, de van, akit ez nyomaszt. Engem is. Elvárás egy bizonyos “révbe értem”-érzés. Félelem kél, kétely fakad, ha nem így van. Mégis mit jelent révbe érni? Az élet folytonos mozgás, révbe érni egy átmenet. Átmenet egyik révből a másikba. Közben ott a folyam. Folyik, halad, hullámzik. Új szárnyaláshoz pedig nincs késő, nincs késő soha, amíg még élünk. Nem érdemes, sőt, nem szabad a korhiedelem csapdájába esni. Lehet, hogy valaki révbe ért és megpihen, de másnak más az útja.

Bátran lehet újra kezdeni, hinni új munkában, kapcsolatban, térben. Az élettapasztalattal az ember tudatosabb, önmagára ránézve talán jobban tudja, érzi, kire, mire van szüksége. 

Hát üzenem nektek, kedves ötvenesek, hogy itt az idő: szüreteljetek.
Ám ültessetek, ültessetek új magokat,
hisz még egy diófa is megnő pár év alatt.
Ne hallgassatok arra, ki nem akar vagy nem mer,
merthogy már késő, nézze meg az ember!
Hiszen még majd ugyanennyit élünk,
miért ne lehetne új reményünk?

Olvastam valahol, hogy ha valaki azt javasolja, csinálj kevesebbet, akkor az vagy vak vagy rosszat akar. 

Fuss a patakban, építs templomot,
újíts fel egy házromot,
sétálj az utcákon,
látogass teátrumot,
vagy ülj csak csendben
és ne csinálj semmit,
mert azt is lehet egy ideig,
csendesítsd elméd,
hangosítsd szavad,
hogy akik félnek,
meghalljanak.

Itt vagy, hát érezd, engedd, hogy egy új ösvényre tévedj,
hidd el, mindig van reményed.

Hála a mára, mindig várj a csodára!