Anyákról mindenkinek

Az anyai lét rétegei

Néhány történet, ihletett pillanat az anyai lét rétegeiből.

♥ Amikor beleremeg a szív

Láttam egy nagyon szép riportfilmet Pavarottiról. Ebben így mesélt az első lépéseiről az operaénekesi karrierje felé. „Az ember nem lesz híres egyik napról a másikra és ennek a növekedésnek a során nem tudhatod, hogy mi válik belőled. Igazából azt sem tudod, hogy ki vagy. Fiatal koromban egy kórusban énekeltem édesapámmal, akinek fantasztikus tenor hangja volt. Apám azonban azt mondta nekem, hogy menjek a városba és tanuljak egy mesterséget. Professzor leszel, mondta nekem, mert nem lett sikeres tenorként, és tudta, milyen nehéz ez a pálya. Mire én azt feleltem, rendben van. De ekkor anyám közbeszólt: ‘Nem mehet, mert ha az én fiam énekel, abba még a szívem is beleremeg. ‘Ugyan, Mama, ezt csak elfogultságból mondod’, mondtam neki. ‘Nem, nem, nem – hangzott a válasz – ha apád énekelt, neki sosem mondtam ezt.’ Ő vett rá, hogy azt csináljam, amit szeretek és amiről úgy érzem, hogy arra születtem.”
Igazán szerencse egy ilyen anyai bíztatás és csodás találni az életben valamit, ami igazán boldoggá tesz. Utána pedig „csak” az a feladat, hogy rendületlenül csináljuk is. Még akkor is, ha azt sem tudjuk hirtelen, kik vagyunk és merre menjünk. Ez üzenet a gyerekeknek is, csak remegjen bele az a bizonyos szív.

♥ Amikor igazán finom a kakaó

Ülök a Vajban, dolgozom, olyan digitális nomád-szerűen 😊 és várok valakit. A mellettem lévő asztalnál egy apuka két gyerekkel, koncentráltan kortyolgatják a kakaót, habos kakaó. Apuka háttal ül, pólója feszül, nyakán redők, izmos karok. Két fiúcska, egyik tízéves forma, másik talán hat. „Megkóstolod”, kérdezi félénken a nagyobbik apától, „de jó”, mondja apa különösebb lelkesedés nélkül. Eddig hosszasan ültek csendben, én pedig drukkoltam, hogy kérlek beszélgessetek. Nem beszélgetnek, de a kakaó fogy, a pillantások félénkek, a tejszínhabot elgondolkodva kanalazgatják a pohárból. Befut anya, mosolygós, beszélgetnek a kakaóról, ami, mint kiderült forró csoki, „finom, sűrű” – mondja anya, „csokiíze van”, mondja a nagyobbik, a beszélgetés most folyik, anya nevet, apa dörmög, aztán már cseveg. Mégiscsak szép az élet: nem azért nem beszélgettek, mert nem tudnak, hanem mert férfiak. Arra az egyre koncentrálnak, a habos kakaóra, ami forró csoki. Most mindenki mosolyog, örülnek a habos forró italnak, egymásnak. A nap süt, az élet szép, a gyerekek mosolyognak.

♥ Amikor jóból nem árt meg a sok

Én mindenesetre emelem a kalapom és gratulálok a fiatal anyukáknak, a vidámságukhoz, az önfeledtségükhöz, az optimizmusukhoz. És gratulálok az apukáknak, remélve, hogy ez így kerek, hogy mindenki jól van és hogy van sok nagymama, nagypapa, nagynéni, nagybácsi, aki segít és persze apuka energiájából is kitelik egy jó összegömbölyödésre.

♥ Amikor a világ összes színe sem elég

Egy oktatási nap egyik reggelén vártuk az éppen aktuális előadót. Amikor bejött, lopva egymásra néztünk, nem mertünk nagyon feltűnően ránézni, vagy jelezni, mi a meghökkenésünk oka. Szaktekintélynek számított abban, amit előadott, így különösen nehéz volt a helyzetünk. Máskor többnyire szoknyában, nadrágkosztümben vagy csinos ruhában jön, színben harmonikus összeállításban. Nem hivalkodó, nem szürke, de nem is átlagos. Ezúttal sárga harisnyában, piros szoknyában és elsorolhatatlan színű virágos blúzban volt, amit még tetézett egy hosszú lánc is. A fülbevaló azonban meglepően harmonikusan illeszkedett a lánchoz és a karkötőhöz, ami az egyik karján volt. A másik csuklóján már vadabb volt az összkép. Mintha afrikai törzsi táncra készülődve felvette volna az összes karkötőt, amit otthon talált. Némán és tanácstalanul ültünk, pisszenés nélkül, még a szokásos izgés-mozgás sem hallatszott. Hála az égnek hamar feloldotta a kisebb dilemmánkat, miszerint itt van-e az ideje annak, hogy orvos után nézzünk.
Az órát így kezdte: „Látom, hogy meglehetősen meglepő a mai öltözékem, nézzék el nekem. Az történt, hogy néha a hétéves lányom állítja össze az aznapi szettemet. Úgy egyeztünk meg, hogy ha amúgy megfelel annak az elvárásnak, hogy az utcára ki lehet benne lépni – tehát például nem fürdőruha, alsónemű vagy más utcára alkalmatlan ruha – akkor fenntartások és változtatás nélkül elfogadom. Hát ma így sikerült.” Mivel ő is nevetett, mi is tudtunk felszabadultan nevetni, így minden további nélkül megtarthatta az előadást. Nem mondom, hogy könnyű volt ránézni, de minden alkalommal megmelengette a szívemet. Egyrészt a gyerekek színes egyénisége, ami megengedi ezt a színösszeállítást. Másrészt annak ténye, hogy ő is ember lett, anya lett, nem „csak” előadó.

♥ Amikor a világ körülötte forog

 

♥ Amikor…

Az a fajta anyuka voltam, aki hajnali hatkor palacsintát sütött, hogy a kicsi fia azt ehessen, vihessen suliba. Meg szendvicset készített (ami jó esetben nem a kutya jutifalatja lett – tudom, ne adjunk maradékot a kutyának… na, csak néha) és az ebédet dobozba tette. Ma azt mondanánk, kicsit túltoltam az anyaságot, az aggódást, a gyerekvédelmet. Nemrég hallottam erre a „szuperanya” kifejezést. Hát szuperman és szuperanya. Legyen, bár szerintem minden anya szuperanya. Megszülte, felkelt éjjel, hurcolta oviba, iskolába, mesét olvasott, főzött, dolgozott. Azt adott, amit adni tudott. Többet vagy kevesebbet az „elvártnál”.

Anyának lenni színek és érzelmek kavalkádja, megpróbálhatjuk lefesteni: ahányan vagyunk, annyiféle kép születhetne. Lennének rajta sötétebb és vidámabb színek és ez így van jól.