Telik az idő

Úgy illik, hogy bemutatkozom: Bodza vagyok, Golden vagy arany retriver és egy nagy hegy lábánál élek közel a fővároshoz (pillanatnyilag, de erre azért ne vegyetek mérget, mert lehet, hogy mire legközelebb kinyitod a blogomat, már egész máshol lakom). Lassan 12 éves leszek, bár nekem ez az égvilágon semmit nem mond. Annyit érzek, hogy már nem tudok olyan gyorsan felszaladni a hegyre, úgyhogy valami idő-féle telik. De ezt is csak onnan tudom, hogy mindig mondják körülöttem: „hogy telik az idő”. Nekem mindegy. A lényeg, hogy a kajás tálamra is lehessen ezt mondani: telik. Az a baj a kajás tálakkal, hogy utána meg gyorsan ki is ürülnek. Szóval az idő is valami ilyesmi lehet, telik, aztán meg ürül és akkor meg már nincs ott az a valaki, aki az előbb még ott volt. A családom tehát 12 éve négy főből áll, bár mostanában az egyiket kevesebbet látom. Mindenki sokat néz egy színes képet az asztalon. Most már tudom, hogy az egy computer, vagy laptop, de hogy ott mit csinálnak, azt nem értem. Szóval van itt két gyerek, egy anyuka, ő a fő gazdi, és az apuka. Aztán majd még van egy csomó mindenki, majd őket is bemutatom szép sorban. Jaj, egyet azért most: van egy kislány, aki mindig rajtam ült, amikor még kisebb volt. Végül is engem nem zavart. Amíg nem izgett-mozgott. Most amikor utoljára láttam, akkor már nem ült rám, csak mellém feküdt. Ő az, aki a legközelebb jön mindig hozzám és még a kertben is lefekszik a földre. Ezt még a főgazdi se csinálja. Nem mondom meg az igazi nevüket, majd kigondolom, hogy szólítsátok őket.