Szelíd végtelen

Az elszalasztott alkalmakra gondolok,
volt belőle néhány, talán nem sok, de nem számolok,
amikor az önfeledt létezés helyébe lépett az értelem,
és a szenvedély helyett fellobbant a félelem.
A vágyakozás helyébe a pillanat örökkévalósága,
s rávetődött egy elképzelt álomvilág árnya.
És aztán már késő, elillan a pillanat,
igazát hiába várod vissza, hisz elszaladt.
S ha engeded akkor, tán bánod,
s mégis az elszalasztott lehetőséget vágyod.
Hogy melyik az igaz,
ha eldöntöd, az lehet vigasz?
Az élet rövid… vagy tán mégse, hiszen vár a végtelen.
Mégis jobb itt a jelenben élni, még ha sokszor védtelen.
És kiáltani, ha fáj, amit érzel, és felejteni képtelen,
mert akkor tudod, hogy élsz, és tudásvágyad végtelen.
Ám félned nem kell: míg dobog benned a lelkesedés,
addig nem veszett el semmi sem!
S az elszalasztott lehetőség?
Mint memento áll, és figyelmeztet szelíden.