„Sosem értettem, miért kellene lecsendesedni”

A fehér kövekről sokszor ő jut eszembe. A fehér garbóról is.

Egyszerűen imádtam. Nagyon szomorú vagyok, mert valahogy róla nem tudtam elképzelni, hogy egyszer már nincs, nem készít több új filmet.
A „Minden végzet nehéz” az egyik kedvencem, rengetegszer láttam, megunhatatlan. Ahogy az íróasztalnál ül és zokogva, sírva püföli az írógépet, azt senki más nem tudta volna így eljátszani. Fehér köveket gyűjtött a tengerparton, majd Jack Nicholson hatására a vázában megjelent egy fekete kő is.
Ez a fekete kő volt ő. Olyan, mint minden nő, mégis egyedi, különleges, más színű és sokszínű. Igazán szívfacsaró, hogy már nem foghatom a hasamat sírva nevetve vagy éppen elgondolkodva egy-egy új filmjének nézése közben.

Ő Diane Keaton, aki nem tartotta magát ikonnak, csak egy kicsit különcnek.
„Együtt élek önmagammal, és aligha vagyok ikonikus. Reggel felkelek, és megint csak én vagyok. Csak egy ember, aki azt mondja: hűha, jobb, ha megetetem a kutyát.”

Ami nekem különösen tetszett benne, az a korhoz való hozzáállása:
„Sosem értettem, miért kellene lecsendesedni, ahogy öregszünk. A lelassulás nem az én világom. A cél, hogy folytassam – jóban és rosszban egyaránt. Továbbra is kifejezni magam, érezni a világot, felfedezni, emberek között lenni, kockáztatni, szeretni. Csak tudni és látni akarok többet.”

Kép: Pinterest https://uk.pinterest.com/pin/360076932724888024/