Írország és Rejtő Jenő

Hogyan mentett meg a tizennégy karátos autó Írországban?

Írország egy fantasztikus hely volt a kilencvenes években. Azóta sajnos nem jártam ott, úgyhogy nem tudom, még most is az e.
Négyen utaztunk Németországból, köztük én, mint egyetlen magyar. Furcsa társaság: egy hórihorgas, hosszú göndör hajú bajor srác , egy nála fél méterrel alacsonyabb hosszú szőke hajú, cseppet sem nőies német lány, egy teljesen magának való zenész-közgazdász a gitárjával és én. Már fogalmam sincs, hogy került össze ez a négy ember, de a sors játéka folytán mégiscsak így történt erre a rövid időre. Hát nehéz is volt.

A gyönyörű tájak és emberek kompenzálták a tökéletes magányt, amit néha mellettük éreztem. De ott valahogy mégsem volt ez annyira szembetűnő, mert sok egyedüli utazó volt, akár lehettem volna egyedül is.
A hostelben együtt ült ausztrál, német, amerikai vagy spanyol, a világ minden tájáról, a létező összes temperamentum, hozzáállás, világlátás. Az estéket általában egyedül töltöttem, mert ugyan nagyon megszerettem az ír embereket, az életszeretetüket, ami tökéletesen érthetetlen volt az időjárást elnézve.

A guiness-gőzös bárok, üveges szemű tekintetek egy idő után azonban inkább a friss levegő utáni vágyat ébresztették fel bennem.
Így szép csendben és feltűnés nélkül visszahúzódtam a szobába vagy ha épp nem esett az eső, kiültem valami kőpadra és olvastam.

Rejtő Jenő Tizennégy karátos autóját.

Hangosan hahotáztam, ma is előttem van a kép, ahogy teljesen szürreális módon a világ másik végén, egy apró szigeten (a csodaszép Inish Bofin-on) az angol stílusú virágos ágyneművel ellátott ágyban épp Gorcsev Ivánról olvasok. Bármikor elővettem ezt a könyvet az évek során, mindig Írországba repített vissza. Az óceánjáróról egyenesen a harsogó zöld ír tájra a virágos ágyneművel. Attól a Gorcsev Ivántól, aki a Makaó nevű kártyajátékon elnyerte a fizikai Nobel díjat, egyenesen az ír tengerpartra.

Engem akkor Rejtő megmentett. Akkor és mindig.

Mert a humor életmentő, létszükséglet és motiváció.