Hangerdőben korona

Megismertelek ezekben a hetekben,
mert nem kellett sehova mennem.
Ezelőtt szaladtam, nem tudtam, mikor nyílik az aranyvessző,
Csak szaladtam, mert az volt az első,
Némán beálltam a sorba,
Vígan loholtam sokakra vicsorogva,
Bár mélyen belül rendületlenül és szívvel mosolyogva,
Mikor lesz már, hogy otthon ülhetek, fotelben kucorogva?
S most eljött ő: ez az idő. De menő.
Szeretet, ez jutott eszembe,
mikor mentem fel a hegyre azon a tavaszi napon,
Téged megismerve, koronáidat szemlélve,
Csend volt és csak a madárcsicsergést hallottam, de azt nagyon!
És jöttek is szembe egyszerre ketten,
Nagy mikrofonnal a kezekben.
„Azt veszik fel?” – Igen azt, szinte váratlan,
Boldogan járják az erdőt, máskor is jönnek,
de ez most páratlan,
Mert csodamadarak hallatják hangjukat,
s mi itt vagyunk, micsoda kábulat!
Helyettünk intézte valaki ott fenn,
hogy világunknak ámulat,
S bár vannak szomorúak, elkeseredettek, megtörtek,
Daloljatok, ti madarak, vigyétek hírét a reménynek,
Az élet mindenekfelett, kigyúlnak a fények,
S te, menj nyugodtan, kövesd a lényed,
S őket hallgasd, ha szemed távolba réved,
elmondják, utad merre téved, s
ők rendületlenül énekelnek néked!

Született 2020 tavaszán, de talán ma is aktuális