Emlékezés és tűnődés

Szokatlanul meleg van. Nem emlékszem olyan Mindenszentek és Halottak napja ünnepére, amikor pulóverben mentünk volna temetőbe. Mindig a hideghez és didergéshez kapcsolódott ez a pár nap, a didergés pedig a szívbe is beköltözött.

Vajon miért? A halál az élet része, minden életé. Mégsem lehet igazán beszélni róla, távoli, megfoghatatlan, ijesztő.

Ez az év megrendítő tapasztalatokat hozott: lehet és kell a halálról beszélni, különösen olyanról, ami túl korán, túl közel, túl hirtelen következett be. Megállásra, eltűnődésre ösztönöz: az élet koncentráltságán, terjedelmén – szándékosan nem írok rövidséget, vagy hosszúságot. Van, akinek rövid életébe annyi élet fért, amennyit más kilencven év alatt sem élt át és van, aki hosszú életű, mégis alig élt és olyan is akad, aki százéves kora felé közeledve több száz év élettartalmát élte meg és át.

Lehet huszonévesen úgy elmenni erről a világról, hogy rengeteg ember életére volt hatással, akik ugyan értetlenül, mégis hálásan állnak a megváltoztathatatlan tény előtt: barátjuk nincs többé. Az élet egyszerű, mindennapi, másoknak rutinszerű dolgai egyszerre csodává válnak: egy telefonbeszélgetés, egy jó tanács, egy motivációs üzenet.

Megrázó végignézni egy hűséges kiskutyát, ahogy elhagyja az ereje, pedig maradni szeretne még. De nem tud, elfáradt és meleg barna szemeivel búcsúzik.
Az élet megy tovább. Micsoda súlyos, de igaz mondat.

Ám ilyen történetek után az élet semmiképpen sem ugyanúgy megy tovább.

Az élet két végpontja között az idő attól függően telik gyorsan vagy lassan, hogy hány élménnyel, emlékkel, örömteli pillanattal, bánattal, sírással és főleg hálával töltjük meg azt. Hogy mire emlékszünk, kiszámíthatatlan, megfoghatatlan, hacsak nem tanulunk meg tudatosan rögzíteni: illatokat, ízeket, hangokat, hangulatokat.

Pillanatképeket.

Hogy mi áll össze belőlük, mint egy mozaik, egy puzzle, pixelek egy képpé, egy lego építmény, mindenkinek a saját felelőssége és kreativitása. Ha sikerül egy valamennyire harmonikus képet létrehozni, fellélegezhetünk: első és utolsó lélegzetünk között értéket teremtettünk.