Amikor tizenhárom évvel ezelőtt beléptünk az „Aranykapun” és hazahoztunk egy kis arany gombócot, egyáltalán nem sejtettük, milyen minőségeket hoz majd ez a kiskutya az életünkbe. Van abban valami, hogy a léleknek vannak rejtett zugai, amelyeket csak bizonyos más kis lelkek tudnak megnyitni. Állatok, szőrösek, tollasok, páncélosak, csúszósak, a mi esetünkben a kutya nyert, puha pamacsos…
Na jó, kezdhetjük a történetemet elölről, onnan, ahonnan emlékszem már rá. Hű, de nagyon kicsi voltam. Azt mesélték, hogy a hátsó ülésen egy dobozban utaztam nagyon messziről életem első házába. Hát ez most nehézkes lenne, tudok a hátsó ülésen ülni, mondjuk nem nagyon engedik. Szóval hazautaztattak jó messziről, Jó volt az udvar, ahol laktam. Volt…
Meglepődve megtorpantam. Mi ez, ilyet még nem láttam? Nem kutya, nem hinném, ilyen csúnya kutya nincs is. De akkor mi lehet? Mindenesetre gyáva nyúl, mert amikor elindultam felé, hogy közelebbről megnézzem, akkor elszaladt. Barátságtalan fráter. Visszanéztem a gazdira, akinek sápadt volt az arca, még a sötétben is látszott. Valamitől megijedt. Elfáradtunk mindannyian, és már késő…
Úgy illik, hogy bemutatkozom: Bodza vagyok, Golden vagy arany retriver és egy nagy hegy lábánál élek közel a fővároshoz (pillanatnyilag, de erre azért ne vegyetek mérget, mert lehet, hogy mire legközelebb kinyitod a blogomat, már egész máshol lakom). Lassan 12 éves leszek, bár nekem ez az égvilágon semmit nem mond. Annyit érzek, hogy már nem…
