Amikor ott maradsz a könyv lapjain

Nagyon nehéz elengedni egy könyvet. Az olvasó egy kicsit benne marad a világában. Könyvhonvágya lesz.  

Egy ideje elhatároztam, hogy este mindig olvasok egy kicsit. Akármilyen hulla fáradt is vagyok és valójában már alig látom a betűket. Amúgy is viszonylag lassan olvasok, pedig kicsi korom óta szeretek olvasni. A könyvek illata lebilincsel, ahogy sokszor a tartalmuk is. Könyvesboltba és antikváriumba viszont szigorúan tilos bemennem (ehhez persze nem tartom magam). Csoda dolog volt a gyerekeknek este mesét olvasni és még nagyobb öröm, amikor ez már majdnem felnőtt korukban is megtörtént. Ültünk összekucorogva, egyik jobbról, másik balról, csak most ők magasodtak fölém.

Olvasni jó. Van olyan, amikor pont azért jó, mert nem kell a valóságban lenni. Máskor meg pont azért, mert fejbe kólint a valóságával.

Nemrég kilencvenéves apukámnak vittem egy könyvet az Aranycsapatról. Máskor kicsit beszélgetünk, vagy tv-t néz, de leginkább szunyókál, már nem lát nagyon jól. Ahogy meglátta a könyvet, elkezdte olvasni. Csak akkor mozdult, amikor lapozni kellett. Két órával később felnézett és azt mondta, „jaj minek hoztál egy ilyen könyvet, amit nem tudok letenni.” És nem tette le, csak átült egy másik fotelbe, közelebb a fényhez. Számtalanszor mentem néhány megállóval tovább a villamoson, mert ott maradtam a könyv lapjain. Pedig kívülről úgy néz ki, mintha az ember nem csinálna semmit. Csak ül. Nem mosogat, nem főz, nem tanul, nem dolgozik, nem sétál, nem beszélget. „Csak” bejárja az egész világot, a belsőt és a külsőt egyszerre. Egy jó könyv gyógyít. Aki olvasni szeret, soha nincs egyedül. És soha nem öregszik meg!