Amikor biciklin ülök….

…máshogy látom a világot, az elsuhanó valóságot,
felgyorsulnak az álmok, magam mögött hagyom a fájdalmat, az átkot,
borzolja hajam a szél, mint az idegeket borzolja a tény, a remény, a végtelen fény,
és meg-megállok, tolom, lassan haladva az úton, majd tekerek újra.
Valami ilyesmi, igen, amikor rám nehezedik az élet súlya és csak tolni tudom,
rápattani nem, lelkem valahol máshol pihen, rajtam kívül áll,
én tolom, a teher rajta ül, nem hagyhatom egyedül, felborulna,
így tolom újra és újra és aztán újra biciklizem,
miután terheit bedobtam a folyóba.                                                                        

Hadd vigye a víz.

S ha elviszi, sodorja, fennakad az ágak bogain,
de elvitte tőlem, szabad vagyok,
a lelkem ragyog,
a testem éberen figyeli,
ahogy a végtelen a nagy vízbe ömlik,
ott elvész minden, ami súly volt és átok,
és én most újra itt vagyok és vigyázok rátok.

Már nem suhanok, mint kisgyermek ülök a biciklimen.
A lelkem az ölemben csendben pihen.