„A Krisztina körút a mindenem”

Nemrégiben egy társaságban szóba került Máté Péter.

Egy velem szemben ülő hölgy mondta, hogy ő nem szerette, mert mindig olyan melankolikus, depressziós dalokat írt. Láttam, ahogy a mellette lévő másik hölgy lopva rám néz, mit szólok ehhez. Hát nem először hallottam, és persze csak magamban mosolyogtam ezen, hiszen ízlések és pofonok, nem nyilvánvaló, hogy mindenkinek tetszik az ő zenéje.

Elgondolkodtam, miért érezhették ezt sokan. Azt talán senki nem vonja kétségbe, hogy zenei zseni volt és páratlan hanggal, abszolút hallással rendelkezett.
Lapozgatva a róla szóló könyvet, a gyerekkori barátja és szomszédja Márton András soraiba botlok:

„Én nem a népszerű énekest, hanem azt a melankolikus fiút őrzöm magamban, aki kissé távolabb áll tőlünk, és azokban a hosszú csendekben, amikor a kottapapír fölé görnyedt, csak az Isten tudta, min töpreng. (…) Mi, akik az ablaka alatt éltünk, nagy ajándékot kaptunk.”

Benkő László, aki szintén a gyerekcsapat tagja volt, pedig így emlékszik egy aranyos, már felnőttkori jelenetre:
„Egy nap mentem át az úton hosszában, az ORI-ba igyekeztem, és mögöttem lassan egy kocsi jött, egyszerre a hátam mögül egy iszonytató kutyaugatást hallottam. Akkorát ugrottam, hogy majdnem hasra estem, ijedten hátranéztem, hát Péter ugatott a vezetőülésről. Jót röhögtünk, majd tíz perc múlva találkoztunk bent a büfében. Senki nem tudott úgy kutyát utánozni, mint ő.”

A melankolikus, kicsit távoli, elvarázsolt zenész és a harsány, vicces, rettentően humoros, imádnivaló pasas. Ez mind ő volt.
Ő volt a jó barát, aki visszahozza a rég elvesztett álmot, ő volt a „Fel, fel fiúk a dalra” című vidám dal főszereplője, akinek a „Krisztina körút (volt) a mindene, mert a gyermekkort ott élte át és ott kerülte az iskolát”. Ő volt, aki zene és család nélkül semmit sem ért, aki baglyot és sünt cipelt haza, akinél minimum két kutya osztotta meg a családi fészket gyerekestül, nagymamástul, nagypapástul, aki énekelt a „kenyér hangjáról”, a majdnem szerelemről, aki megpróbált „rendes” egyetemre menni, de a külker gyarkolata alatt is inkább a céges papírra kotázott, aki Elvistől tanult angolul, akinek már a határ átlépésekor honvágya volt, akinek hite volt a „szerény büszkeség” és tudta, hogy

„Most élsz”!
és akkor élni kell,
és aki mégis túl keveset élt,
mégis dalaiban,
dalaival örökké él!

Ma lennél 79 éves, drága körösztapám, hiányzol!